A minap bennem ragadt egy kósza gondolat.
Milyen lehet fának lenni?
Ezen hosszasan gondolkodok napok óta,.. de nem tudom... vágynék megtapasztalni, kicsit belébújni érezni.. fává válnni egy időre.. Őrökre talán nem menne...
Milyen lehet, mikor a nap meleg éltet, simogatja leveleimet, milyen, mikor a szél simít, néha tépázz,mégis jó barát, ki hozza távoli tájak kusza illatát.. vajon érteném a többi fát? érezném őket, vagy csak azokat kik közelemben nőnek?
Vajon fájna mikor kivágnának? jaj-dúlna lelkem is?.. vagy csak testem reccsenése, egyszerű fizikai reakció?
Tovább élne bennem bármi is, miután kivágtak és elkezdenének az emberek használni?
Szerintem igen. Szerintem a fákban is rejtőzik egy halhatatlan lélek,ami a látszólagos halálukkal nem vész el.. tovább él bennük, ettől is válnak olyan mássá..
Ha fa bútort érintek, meleg kellemes élő érzetem van tőle.. minél öregebbek annál szebbek, történetük lesz.. különleges érzés megérinteni egy-egy régi bútort, agg fa, némelyik több száz éves is meglehet.. van, kit a szú rágott, van kit emberi kezek, koptattak használat közben..
Minden tárgy hordozza magával történetét.. lelkük van..
A fák,talán meghalnak egy részben,de mégis tovább él bennük valami megfoghatatlan.. kivágásuk után.... majd szorgos szerető kezek bútort, vagy más tárgyat faragnak belőlük, ekkor új életre születnek.. Persze vannak fák kiből házak, kikből csak tüzelő készülnek.. mind fontos, új
élet..
Ha fa lennék és kivágnának, talán először asztal lennék, szívesen... ha még fa életem derekán esik rám a választás..
Ha már aggkoromba akkor ,hintaszéknek vágynék.. békésen ringatózó csendes estéket egy meleg kandalló mellett hol társaim ropogó hangja, és testük melege, emlékeztetne... az élet körforgására, és talán akkorra már érteném mit jelent fának lenni..
Asztalként, családba nyüzsgésbe vágynék, vagy egy csendes kis füstös kocsmába, hol esténként roskadozhatok, könyökök alatt és emberi történetektől zsongnának fa ereim.. óraszám hallgatnám az öregek meséit.. látnék, éreznék sorsokat történni.. testembe karcolnának, szerelmesek neveiket, remélve ezáltal szerelmük megőrződik.. nevektől, és jelektől válna barázdálttá testem..mind mind egy egy emberi történet lenyomataként..míg nem, megöregednék annyira, hogy már inogó lábaim roskadozó, megkarcolt lapom nem kell tovább.... és egy napon felvágnának és csendben tűzre vetnének egy kandallóban adva meleget szállnék fel az égbe.. szélnek mesélve történeteimet..
Vajon, ők is így élik meg?
Gyakran feledkezek , el én is Róluk.. megállni a napi rohanásom mókus kerekében,és megcsodálni egy fát..
Egyikőjük, se egyforma, mind külön külön, szépek,nincs két egyforma törzs vagy lobkorona..
A természet változatossá teremtette őket.. A csendes békés kis órásokat, kik óvnak és éltetnek minket.. ha belegondolunk, milyen sokat adnak nekünk.. meg se tudnánk lenni nélkülük.. mi mégis megfeledkezünk róluk..
Természetes dologként kezeljük létüket.. Pedig valójában, ők ennél többek, élnek lélegeznek nőnek változnak.. hasonlatosak az emberhez de mégis többek annál..
Gyökerükkel a földbe kapaszkodnak, törzsükkel közöttünk járnak, ágaikkal az ég felé fordulnak.. Tisztelegve teremtőjük előtt.. A fák csöndes megértéssel óvnak, minket..
Feltekintünk,néha megcsodálni szépségüket, elmélázunk kuszán kanyargó ágaik között?
Egyáltalán, néha megsimítjuk törzsüket..?
Vagy csak az erdőben, túráink alatt tiszteljük, meg őket figyelmünkkel, és csak ott érzünk szívünkben némi hálát a létükért?
Néha tekintsünk fel rájuk, álljunk meg.. hadd érezzék tudjuk érezzük jelenlétüket.. érintsük meg
törzsüket hadd érezze tenyerünk, meleg durvaságukat.. egy két pillanatra, engedjük, hogy lelkünket elvarázsolják...
Mikor ősszel köntösüket cserélik és álmodni térnek, kívánjunk békés álmokat, csendben csak magunkban feléjük.. érezni fogják.. hallják érzik gondolatainkat, csak a mi fülünk, már süket meghallani őket.. pedig,biztosan tudnának tanítani számunkra sokat....
A városban járva kelve meg megállok elálmélkodni egy-egy fán..
Van egy kedves fám, ki az andrási út környékénél.. ő az igazi túlélő öreg vénséges vén tölgy..
Terjeszkedett , és nőt nőt,mígnem elérte az öreg kerítést.. nem kidöntötte, körbe nőtte,magába olvasztotta.. a kerítés rezzenéstelenül őrzi a csöndes kertet, a fa lobkoronája békés árnyat vett erre a ritka ám csodálatra méltó szimbiózisra.. íme egy példa arra, mily nagyszerűek a fák.. mi útját szegi nem kidönti, elnyomja, mint olykor az ember, hanem megbékül helyzetükkel és körbe öleli, magába fogadja..
Sokszor hallottuk már, "milyen csodaszép város Budapest".. majd általában erre a mondatra első reakcióként halk mosolygás, fut át arcunkon,- mert belegondolunk-.... a bűzös utcákba, a szél sodorta szemétbe, a bizalmatlan kis mellék utcákba, a málladozó vakolat, a koszos falak.. Fel se tűnik néha már mellettük, az sok apró kis csoda..
fényképezőgépet, és neki indultunk a városnak....Már benne is érett a gondolatat, hogy ne csak meg megálljunk a vaskapuk ,előtt és meséljen róluk, hanem fotózzuk őket.. Ki tudja meddig láthatjuk még őket? Ne csak gondolatainkba őrizzük, formáikat meséiket..
