Kovács találkozó...

Vése... Kovács találkozó...
gyerek korom óta csodálom a kézműveseket..., minden kézműves kézi munkát.
A kézműves találkozókon és vásárokon, nem tudnék különbséget tenni a csipkeverő asszony fürge gyors mozdulatai, vagy a mézeskalács sütő cirkalmas mintái között. Se a papír merítő, tapasztalt mozdulatai, és a kosár fonók egyszerűnek tűnő de annál nehezebb munkája között.
De a kovácsok mind közül azok ki mindig lenyűgöztek.
Talán azért is mert, egy varázslat egy mágia amit ők művelnek.
A fémet, mi oly ridegnek, keménynek és alakíthatatlannak tűnik, játszi könnyedséggel formálják.
Csengő, messziről daloló üllőn formálják az izzó vasat, akár egy különös dallamot játszanának ritmusra, miközben az izzó fém formálódik alakul.
Tátott szájjal álltam a legegyszerűbb patkók elkészítésénél..., hosszan figyeltem a gyors és ügyes mozdulatokat.
Most, Kedvesemnek hála, volt módom megismeri ennek a csodálatos szakmának egy szeletét.
Rabul ejtett...
A napot a kovács tüzek mellett töltöttük. Nem azért maradtam, a fa oszlopoknak támaszkodva, kezemben fényképezőgéppel, mert Kedves mellettem állt és miatta... hanem mert , nem tudtam mást tenni. Csak figyeltem miként alakul át egy fémdarab, mi először csak egy rúd, majd egy rozsává, kapává vagy kocsiszerelékké formálódik. Pillantok, gyors és gyakorlott fogásokkal alakítják az izzó fémet.
Alig győztem a fényképezőgép mögül kitekinteni, és csak ámulni.. próbáltam volna megörökíteni, meg fogni a megfoghatatlan pillanatokat, hogy ne csak magamba vigyem haza az élményt, de nem lehet, ezt nem lehet..., az izzó vas látványát, a tüzek melegét, az üllők hangját...
A koksz szagát, a mindent átható időtlenséget, azt az igazán megfoghatatlan érzést ami hatalmába kerít, mikor látod, az őszhajú mester embert dolgozni, ahogy görnyedő háttal, fiatalos lendülettel üti a vasat. Az arca felderül, kivirágzik, észre sem veszi ha kezén sérülést ejtett, mert máshol jár belül..., a tűzben izzó vas fölött elmerengő, tekintetet... Férfi nem néz így szerelmére, ahogy ők tekintenek az izzó fémre...
A finom kis szólások, megjegyzések, mosolyt fakasztó beszólogatások..., amelyek néha női füleknek már piromkodtatók, de élettől és jókedvtől duzzadó történetek, megjegyzések..., az a mindent átható tisztelet, egymás és a munka iránt- mindeközben.
Egy olyan nyelvet beszélnek, mit kívül álló nem ért... Értik egymás mozdulatait... értik egymás legfinomabb jelzéseit.
Mikor a kovács és a ráverő segéd, együtt dolgoznak, összhangban, ritmust ütve, amit csak ők hallanak látnak éreznek igazán... zenél az üllő, hajlik a vas... kerekedik formálódik a fém... minden mozdulattal, minden ütéssel egyre közelebb kerülve ahhoz a formához,mit megálmodtak neki, meghazudtolva a fizikát és képzeletet.
Az öreg mesterek tekintetét, ahogy egymásra és a munkákra tekintenek, a gyermeki pajkos viccelődéseket, egymással...
A pillanatok, mikor egy mester odajön és csak pár mondatában, több információt és szakmai tapasztalatot sűrít, mint amit könyvekben megfogalmazható lenne, ahogy fortélyokat, fogásokat leshet el az avatott szem..., csak csendesen figyelni kell...
Mert a mesterek megmutatják, szakmájuk csínját-binját. Gyermeki csodálattal kuporogtam meg, egy egy ponton, hogy minél többet lássak és figyeljem ezt a világot.
Néha a legegyszerűbbnek tűnő tárgy elkészítése is, mekkora munkával, és szakmai hozzáértéssel készül...

Köztük megragadt az idő, igazi férfiak és mester emberek, kik tisztelik egymást...
Büszkék a kézi munka adata örömre és végtelenül szerények...

Igaz emberi történetek. Az arcok a mozdulatok..
Egy nagy szerető és egymást tisztelő család, ahol mindenkinek megvan a maga helye.
Figyeltem hogy a mesterek oda-oda jöttek Kedveshez, bájos férfias sztorikat, vagy csak családi történeteket mesélve, néha pajkos megjegyzések, néha féltő atyai szavakkal...
Érezhető köztük a mester mesterként van kezelve,
...a tisztelet...
Engem elfogadtak, nem tudom minek köszönhetem ezt a megtiszteltetést.. minek köszönhetem, hogy asztalukhoz fogadtak, kedves szavakkal és nagy szeretetükkel körbe vontak...
Olyanok voltak akár egy nagy család , hirtelen Misi oldalán állva sok féltő nagypapát és pajkos ifjonti kacérsággal megáldott férfit láttam, kik nagy szeretettel és tisztelttel tekintenek Misire. Neki gratuláltak, hozzám nekem annyira nem..., de ez afféle kovács humor...
Örök ifjak maradnak, a kor nem fog rajtuk..
Testüket a munka edzette, meggörnyed hátuk, érdes kezük, kortól és munkától barázdált arcuk, mégis ifjú fiatalos szívet takar... Csillog a szemük ha izzó vasat látnak, a szívük az üllő és kalapácsok ritmusára dobban.. a humoruk és történeteik felejthetetlenek, mindaz a hangulat mi körbe lengi őket- a kortalan időt zárták volna maguk közé, hosszú hallgató csendes percek, mikor egymásra tekintve is értik egymást. Igazi férfiak, kik büszkék munkájukra, hajlott görnyed hátukra, munkától edzett testükre és lelkükre, olyanok akár az anyag amivel dolgoznak..., ridegnek keménynek tűnnek és azok is ha kell, erősek, stabilak, hajlíthatatlanok... Mégis ha tűz éri őket hevülnek, lágyulnak, kedvesekké és hihetetlenül galamb lékűekké válnak. Ezt az arcukat azoknak tartogatják kiket szívükbe zárnak... Nagyon jó érzés köztük ülni, megbújni Kedves karoló karjában, és csak hallgatni őket..., figyelni miként beszélnek, miként tekintenek egymásra. Néha a tekinteteikbe többet zárnak mint a szavaikba. Életek és élet történeteket rejtenek...
Remélem lesz aki tovább viszi a mesterséget, tovább meséli történeteiket, és mindez a csodálatos világ nem hullik romjaiba, és nem vesződik a feledés homályába...
Nagyon boldoggá tettek, hogy elfogadtak és nézhettem naphosszat munkájukat. Alig várom, a következő találkozót, már-már gyermeki örömmel számolgatom a napok múlását.
Nekem ez nagy öröm..., mikor én jártam szakközépbe ugyan így csodáltam és tiszteltem a mestereimet, és nagy kitüntetésnek éreztem ha együtt kávézhattam velük, ha hallgathattam történeteiket, ha figyelhettem, trükkös ügyes mozdulataikat..., talán ezért érzem közelinek ezt a világot magamhoz...



Fotók: Darma

Életképek:....

....

Most ide vágyok.. el a világ elől.. ki mindabból, ami körülvesz..
A felvételim nem sikerült.., de nem csak e miatt..
Az elmúlt napok és hetek... sok érzelmi és lelki zökkenést hoztak...
Törekszem megtalálni a lelki egyensúlyt és járni az utamat tovább..

"Non mortivi, sed data somniorum"
..Nincs halál amíg az álom tart..

Emlékek egy barlangból..

Gyerekkorom óta áhítattal csodálom a természet óriásait, a hegyeket.. kik erős megingathatatlan mérteikkel terülnek, törnek az ég felé. Formáik változatosságát, mesterien alakítják a természet erői...
Néha olyanok, mintha gyermeki pajkossággal dobálta volna egy nagy kéz össze őket hegyé, méltóságteljesek, formáik játékosak változatosak.
Csak gyönyörködni tudunk mérteikben és változatosságukban.. A föld gyomra is ilyen, csoda szép hely.
Olyan, mintha megfordította volna az alkotó a fenti képet, és még pajkosabb, még érintetlenebb kuszaságba rendezte volna, el a formákat.
Egy lenti világot hozva általa létre.. a sziklák, kövek között kúszva mászva a barlangban az embert az az érzés fogja el, mintha megszűnne a tér és az idő. Kizökken egycsapásra.. hiszen felettünk szikla körülöttünk szikla, lábunk, hasunk alatt finom selymes agyag..., és amerre a szem ellát a fejlámpák fényében a víz által vájt, alakított formák, sokszínű csipkés játéka terül elénk.. ki tud ilyenkor időt érezni?
Itt nincs idő, az emberi elme számára felfoghatatlan, múltból előtörő és idő által formálódó formák és járatokon át haladunk.. évmilliók formálták, csiszolták, alakították, vájták.. az idő itt megpihent, megragadt, egy örök mozdulatlanságba..

Minden barlang más, minden barlangnak más az élete, sorsa, és a bennük bejárható út..
Most egy agyagosabb, földszagúbb,sokak által sokat mászott, sokat járt barlangban jártunk..
A Mátyásban... érezhető a levegőben az emberek illata... a falakon a kifényesedések, a kopások miket kezek, bakancsok okoztak.. nem sajdult meg közben az óriás.. békésen tűri, hogy emberek, mint a pajkos gyermekek, féltő tisztelő csodálattal másszák érintsék, kússzanak gyomrában.... nyugodt békével fogadva a zsibongást, a hangokat, a folytonos emberi érintést.. Akár egy békés nagyapó, ki szelíd vigyázó kedvességgel figyeli a rohangáló, ugrándozó unokák hadát..

Békésen pihen, míg mi, belsejében barangolunk. Néha szűk hasadékai között kúszva, néha csak gyakorló heccből, mászva két fal között, pedig lenne út, mit lábunk érinthetne.. de sok méterrel később megérti az utazó, miért is kellett az elején egyfajta gyermeki buhurtban a falak között pókként közlekedni, mert eljut az út olyan elágazásához, ahol kell a már megszerzett magabiztosság.. a megnyugtató tudat, hogy ügyesen végig másztuk a biztonságos pályát, így mikor át kell jutni egy hasadékon, nem jelent nagy kihívást. Nyugodt biztos fogással, és bízva a combban, a lábban, óvatos mozdulatokkal, túl is jutunk..
Bevallom én néha elsőre megriadtam... ilyenkor, aranyos szeppent nézéssel, Misire tekintettem, ki csillogó szemmel közölte, hogy menni fog.. mikor látta, hogy nem csitul, inamba szállt bátorságom, megértő, óvó figyelmességgel elmagyarázta, és megmutatta, hogyan is kéne.. utána már egyértelművé, és tényleg nem nehéz feladattá vált..
Ilyenkor mindig, megkaptam az "ugye nem is volt nehéz?" nézést..
Amiért néha nem szerettem..., mert inamba szálló bátorságomat épp csak kilihegtem... és mintha mi sem történt volna, haladtunk tovább..
A barlangban talán a legfontosabb bízni saját magunkba, és a másikban akivel mászunk... ebben nekem erős támaszt tud Misi lenni..., mert óvó figyelemmel és türelemmel tanítgat, és bízok benne.. megnyugtat ha a közelbe van.. fura de a föld alatt átértékelődnek az emberi kapcsolatok, másként bízunk, másként értékeljük a másikat. .vannak jó barátaim, vannak akik közel állnak hozzám..., de nagyon kevés ember van akivel mernék a mélyben mászni.. olyan ez egy kicsit mint a vívás.. kardforgatók között is kevés aki, rá meri bízni magát a másik pengéjére.... de ha rábírtad akkor a bizalom erős, védvár..
Az túra most izgalmasabb és kihívásokkal telibb volt mint az előző barlang..
Mint már említettem, volt hol inamba szaladt a bátorságom.. leginkább akkor, mikor feltekintettem és két szikla fal között vígan mentek fel a többiek.. Kívülről gyermeki egyszerűségnek tűnik.. térddel popsival háttal kézzel támaszkodva fölmászni. Olyan akár egy pók iskola..
De ahogy fogy a sor és rám kerül a sor, megint elhagyni készült bátorságom.
De mivel a fiúk sorban ültek, egymás fölötti, szinteken a két fal között, mintha, ez lenne a világ legtermészetesebb helyzete így hát neki indultam én is..
A női büszkeségem nem hagyta a nyafit..., és erősen nyugtatott, hogy két erős férfi van oldalt, a falközben és segítenek ha elakadok.. vagy éppen nem látom egyértelműnek, a hova is tegyem melyik részemet.. kérdéseket..
Micsoda mennyei boldogság feljutni és lihegve megpihenni, és úgy vissza tekinteni... felemelő érzés..
Így vissza gondolva, egyáltalán nem tűnik annyira normális dolognak.. lent a mélyben ez természetes... a test és az elme átalakul... olyan mozgás válik természetesé ami a felszínen természetellenesnek tetszhet.
Mikor elértünk egy nagyobb teremhez, a bátrabb tapasztaltabb barlangászok megrohamoztak egy szűk hasadékot.. lentről álltam, és hosszú percekig figyeltem pár lánnyal amint a fiúk, mint a kis pókok másznak a hasadékba fől, megnézni, mi van ott?.. olyan varázslatosnak és egyszerűnek és egyben lenyűgözőnek tűnt.. vidáman és gyakorlott mozdulatokkal másztak hajoltak, nyújtóztak, a szikla nyúlványokról, nyúlványok között..meghazudtolva a fizika minden törvényét.... mintha egy láthatatlan kéz, tenyerében fogta volna őket, és csak az illúzió keltés érdekében.. tartogatná őket, fura pózokban..
Idővel tovább haladtunk, csendesebb ösvényekre miket a víz mart csipkéssé és szűkké..
Kúsztunk, másztunk húzódzkodtunk,... sajnos mosódnak össze az ormok, a termek, a hasadékok, mert ilyenkor, az elme átformálódik,.. megszűnnek a gondolatok, letisztultabb belső béke veszi át az uralmat, és egyre egyértelműbbé váló mozdulatokkal, fogásokat találva haladunk.. bízva magunkban és társainkba..
Csevegő, csicsergéssel haladva egyre kuszább utakon..., a már előre emlegetett "szendvicshez" közelítve.. halk mosolygások és többértelmű megjegyzések ellenére se derült ki, mi felé is haladunk..
Majd megláttuk.. igazából két szikla, között némi rés.. és mindez eldöntve, majdnem fektetve .... Tényleg olyan mint egy szendvics és a mellkasán, hasán kúszó-csúszó ember a töltelék benne..


A két szikla között fekve, azon méláztam el, hogy van-e bennem bármi félelem.. félek e attól, hogy egyszer ez az alvó óriás felkel és összeroppant, morgó gyomra.. Érdekes de nem.. nem félek ettől, különös módon megnyugtatnak a kövek, a sziklák.. meg se tud kapaszkodni bennem olyan gondolat, hogy ne bíznék a sziklában, a résben mibe beakasztom ujjaimat, hogy fogást leljek, hogy úgy érezem kimozdul, morajlással alólam a kő..
Jól érzem magam köztük, szeretem az agyag és vizes nyirkos kő illatát....a barlang átható tiszta hűvös levegőjét..
Érezni a rusztikus felületüket, elcsigázott tagokkal, feküdni a hátamon és csodálni a felettem tárulkozó csipkézett mennyezetet..
A sóhajok hídja egy csodálatos képződés..., és talán mindazt a bizarr bizalmamat kifejezi amit a kövek iránt érzek.. Egy nagyobb tömb rádőlt a szembe falra, de csak egy a tömbhöz képest apró kő tarja csúcsát.... függ a levegőben.... ott álltam és csak csodáltam..

A túránk most nagyon más volt, mint az előző.. de nagyon jól esett most is..
Mikor teljes sötétbe burkolództunk, a fejlámpákat leoltva, megéreztük a csend és sötét magába burkolását.. mikor ténylegesen nem látsz semmit, és csak kezeid tapintják az agyagos talajt.. ..hihetetlenül jó érzés..
A mátyás barlang, békés óriásként az időtlenség nyugalmával fogadja magába a túrázókat..
Feltöltött a túra, igaz most másként mint az elöző..

Másik világ kapujában..

Két világ kapujában.. talán ez lenne a találóbb kezdet..
Fiatalon idősebbek szeretnénk lenni.. idősebbek vesznek körül minket.. a barátaink között a legfiatalabbként próbálunk érettséggel és olvasottsággal kitűnni.. majd elindul az élet..
Múlnak, telnek az évek..
Elmúlt korok szelét idézném néha vissza, lidércesen.. vágyom újra érezni a régi helyek szagát, a régi életérzést.. újra azt érezni fiatal és szabad vagyok..
Mikor mások egyetemek padjait koptatták és éltek a 20-as éveik elejét, én dolgoztam és feleségjelölt voltam..
Nem bánom egy percét se az akkori életemnek.. sőt sokat tanultam belőle...csak most nem vágyok erre újra... sok volt és elég egy időre bőven..


Csak néha elkap az érzés, hogy jó lenne kicsit visszatérni.. újra érezni a régi kocsmák nehéz füstjét.. újra ülni a barátok között, újra a zenéről, vallásról filozófiákról, költészetről, művészetről, és világ megváltó gondolatokról vitázni.. mint egykoron, tűztől égő szívvel hatalmas hittel.. és elszántsággal.. vívtuk az elmék csatáit.. és a cigaretták füstjében kavargó formákból, a szecessziótól az impresszionizmuson át, eljutottunk a legfrissebb pletykákig..majd éles váltással máris hitvitába csöppentünk.. csak úgy buborékolt belőlünk a közlés vágy, fiatalok voltunk és hittünk, hogy sose öregszünk meg, rajtunk nem fog a munka mókuskereke, az élet vasfoga..
Mi örökön-örökké ilyenek maradunk..

Még mindig feketébe járok.. talán lidérces árnyként, képviselek egy elmúlt időt...
Szeretek csipkébe, bársonyba bújni, hóbortos napjaimon, szoknyához, bakancsot húzni, és kislányos külső mögé rejteni, megélt asszonyságomat..
Miért?
mert jó.. mert jó vissza merülni, jó kicsit felhőtlenül örülni..
Újra idézni, régmúltat, lidércként suhanni az utcán, magadba nevetni magadon.. de mégis .. vissza ad, egy életérzést.. a kortalanságot azt, hogy talán el se múlt mindez teljesen..csak szunnyad csak alszik mély álmában... legbelül tudom jól, már soha nem lesz az, mi egykoron volt.. nem is vágyok rá, igazán.. csak jó érzés, még megfogni megkötni az időt.. lázadni külsővel megjelenéssel.. igaz már csak diszkréten és konszolidáltan.. de mégis.. mégis csak ott van.... még.....
Elmúltak az évek a világ megváltozott.. a régi helyek bezártak, a régi barátok kik, akkor 4,5,6 évvel idősebbként éltek mellettünk, már meglett férfiakká, és nőké váltak. Életük lehiggadt, lecsendesedett.
Eltűntek azok a bulik, azok a helyek .. más idők járnak, más zenék szólnak..
Már nem találom helyem köztük.. de még nem vágyom, a teljesen civil felnőtt világba se..
Pontosítok, nem vágyom csak abban élni, kizárólagosan.. az életem túl nagy részét éltem koravén fiatalként, és fiatal felnőttként.. amit nem bánok.. de nem vágyok még csak erre..

Vannak napok mikor a gondok és problémák elöl elfutnék..mikor úgy érzem megfolyt minden, hogy levegőt kapjak, eltűnnék napokra egy erdő mélyére ... mert úgy érezem megfulladok.. de nem teszem... nem megyek..
Miért?
Mert attól nem oldódna meg.. csak rosszabb lenne, vissza térni is..
Volt mikor,megtettem.. úgy éreztem az erdőt sértem, a sziklát bántom, hogy tiszteletlenül, terhektől és gondoktól menekülve léptem szentélyükbe.. mintha bemocskoltam volna.. valamit...
Az erdő, a fák nem az a hely ahova a civilizációban megélt, problémáimat bevinném, ahova elbújnék előlük..
Hanem az a hely ahol feltöltődők, és akár egy napi séta erejéig is ha csak úgy alakul a része leszek..
Megállok csodálni egy elhaladó cserebogarat.. bevallom irigylem, nehéz kis letét és sorsát..

Hiányzik a régi szakközepes élet a társasság a pörgés... az élet szaga..
Néha elgondolkodok, hogy nappalira kéne inkább felvételiznem, egyetemen.. talán ezzel csempészve vissza elmúlt idők porát, érzéseit... vagy csak meghosszabbítani, általa a boldog diák éveket....

De nem .. nem tudnám elképzelni az életemet, naponta csak egyetemen és úgy, hogy jó ha hétvégente tudnék dolgozni, vagy valami egyetemista diák munkásként.. aki aztán nyáron az egész évben spórolt pénzéből utazik.. Varázslatos világ, kívülről.. de nem ..
...nem tudnék így élni.. inkább lemondok a fesztiválokról, ha éppen úgy van munkám, hogy nem tudok szabadulni.. vagy a nyáron, vagy évközben másra tartogatom a szabadság napjaimat..

Hiányzik ha nem tudok dolgozni, szeretem szakmámat.. szeretem a műhely átható illatát, hangulatát. A reggeli fáradt kávézást.. gipsz illatát.. mindent..
Igaz néha az ember a pokolba kívánja az egészet és utálja és arra vágyik bárcsak, még fiatal maradhatna, egy kicsit.... bár csak, még élhetne .. lopni az élettől még időt.. egy kis életre.. hol nincsenek határidők, számlák, nincs hóvége.. nincs kuporgatás, számolgatás miből lesz kaja az utolsó napokban, a fizu előtt még stb.. stb..
Nem gondolni a munkára, arra miből lesz majd jövőm, hol tartok majd.... Arra, hogy egyetem, diploma, munka párhuzamosan.. magánélet stb.. néha belegondolni is riasztó..
Valami arany középút felé törekszem.. levelezős rendszerű de, mégis félig nappali egyetem és munka mellette.. ezt tűztem ki célul...
Szerencsés vagyok mert szeretem a szakmáimat..
Nagyon szeretek bennük dolgozni..
Feleslegesnek, és haszontalannak, dologtalannak érzem magam ha nem dolgozok.... igaz, szabad vagyok... időm mint a tenger.. mégis nyomaszt ez az érzés... maga a tudat..
Ilyenkor felmerül, bennem a gondolat.. felnőttem.. vége a fiatalságnak, vége a gyermekkor árnyainak.. a felhőtlen, "majd valami lesz", tinédzser kornak...

A hegyek az utak hívnak vágyok is menni, járni saját utamat.. de már szívemben érzem, más ez a szabadság...
Már mástól, másra dobban a szívem..

A szabadság nem abban áll, hogy mehetek ha kedvem tartja .. Nem abban áll, hogy nem tartozom sehova, nem tartozom elszámolni az időmmel.. hanem valahol ott kezdődik, mikor a munkád a hobbid és a szerelmed is egyben néha, és a tanulás mellett tudsz időt szentelni az éltre.. a szórakozásra.. Mikor van, ki vár.. tudod , hogy van egy kar mi átölel, mikor megjössz..
Mikor egyedül rovod az utcákat, az utakat de gondolataidban ott van, az kihez szíved húz.. érzed mégse vagy egyedül..

Az is a talán szabadság.. mikor a gondjaiddal bajlódsz, de nem terheled a másikra feltétlenül.. bár jó megosztani, azzal ki félszavakból is, megérti őket.. azzal ki ért..
Majd kézen fog és elrángat az első épülethez, az első műemléki kőhöz.. mert tudja jól, mihelyt megérinted, fel fogsz oldódni a belső feszültségek alól.... feleded gondjaidat és élni kezdesz újra...

Vagy csak megölel, és a világ megszűnik... csak attól hogy a karjaiba zárt... meg tud a lényével nyugtatni... vagy csak az időt zökkenti ki, pár pillanatra...?... de nem is ez a lényeg benne..

Szeretem azt mikor mást hallgatok mesél arról ami őt, mozgatja.. ...ezáltal is betekintését engedve saját világába... Szeretem hallgatni Misit, ha a kovácsolt vasakról mesél.. és hirtelen feledni kezdem minden ügyes bajos gondomat, mert egy másik világ kapuja tárul ki előttem.. őt ez élteti.. talán legfőbb szerelme az izzó fém.. akkor él igazán, mikor erről mesélhet.. Van mikor hosszú perceket töltünk egy épület előtt, én a habarcsok, homlokzat kövekről, ő a vasakról mesél... az ilyen beszélgetésekben saját világunkból adunk, egy cseppnyit megosztva a másikkal, gondolatainkat világunkat...
Ilyenkor, nem érzem a nyomasztó érzést, hogy két világ közé szorultam.. hogy örök vándor vagyok ki nem találja a helyét a világban..

Az is fogok maradni, egy örök vándor lélek, ki csodákra és mások világára kíváncsi.., megőrizve a legőszintébb gyermeki énemet.. Nem akarok végérvényesen felnőni.... talán sohase teljesen, mert akkor elveszítenék magamból valami fontosat..

....

Az utak néha kiszámíthatatlanok..
A tegnapom borúsan és igen nehéz lélekkel indult.. féltem milyen útra lépek.. féltem elbukok.. olyan kihívással néztem farkasszemet amire nem éreztem felkészülve magam..
A szakmám egy elismert képviselőjéhez mentem, és raportra, vagy afféle érzésem volt....
A találkozó sikeresen végződött..

Felszabadulva, boldogan indultam utamra tovább.
Hiszen este várt a barlang...
Ami nagyon jól esett, nagyon vártam már az újabb túrát..
Ismét hatalmas élményt adott.. bár az idegfeszültség és a fáradtság nagyon kijött rajtam..
Ami itt nagyon nem szerencsés, mert nehezen tudsz akkor bízni magadban,
hogy képes leszel minden helyzetben fix fogást, biztos pontot találni..
Az emberi teljesítő képességem határait súroltam a túra alatt párszor..


Most a barlang mást adott..
Legyőztem magamat, a fáradságot, a félelmeimet..
Ismét tanított a barlang....

Épületek.. csodálata..

Az utcákon járva szeretem nézni a régi épületek.. hosszú perceket töltök csodálásukkal.. Lenyűgöznek.. szeretek hozzájuk érni, megérinteni a falat, a pergő vakolatot, felsajdul amint kezem végig simít rajta.
A régi házaknak lelkük van , történetük .... szavak nélkül.. mesélnek egy korról, mikor épültek. Miben éltek, mit láthattak..?..?.. A történelem lábaik falik előtt és mögött zajlott..
Láttak, tragédiákat, boldogságot, háborút békét.. életeket kísértek végig halk némasággal..
Az ablakok mint szemek tekintenek le ránk... néha koszosan, megtört üveggel, néha csipke vagy brokát függönnyel díszítve.. esténként világítanak az élet, szele surran ki mögülük..
A régi palotákról, díszesebb házakról, női arcok, tekintenek vissza a szemlélőre.. néhol atlaszok görnyednek súlyos erkélyek terhei alatt.. izmaik megfeszülnek, emberfeletti terhük alatt.
A szobrász, nagy gonddal és ügyességgel, mintázta meg izmaikat, testüket arcukat,élnek és letekintenek ránk. némelyik földöntúli nyugalommal arcán, viselve terheit.. élnek, és mesélnek.. lelkük történetük van.. a fény játékától kelnek életre a formák, árnyékból előbújó levélek, indák kacsok, voluták , apró ivek ,finoman kirajzolodó vonalai tárulnak a szemem elé.. hosszú percekig csak cikázik rajtuk köztük tekintettem..mindig újabb és újabb formát fedezve fel..
Vágyok megérinteni, könnyedén felrepülni a szél hátán és csak simítani, érzeni a kő meg munkálásának nyomait.. a fröcskölt vakolat érdességét,
a habarcsból gipszból mintázott formákat.. újamat bemélyeszteni a mélyedésekbe.. vakon tapogatni, csak újbeggyel érezve a formákat.. érinteni a régi tégla már málló pergő felszínét..
Letörölni a kariatida arcáról az utca és a kor mocskát, hogy újra régi pompájában örvendetese meg örök mosolyával az arra sétálót..
Rajongó és oldhatatlan csodálattal tisztelem a régi épületeket romokat..


A romok, a romos épültek számomra a csodák, palotái.. szeretem az ódon kövek érintését, érdes és sima felületeit amit már a szél és az idő koptatott..
Az illatukat.. járni köztük, lehunyt szemmel tapintani falaikat, elképzelni az egykori élet, ami falaik között zajlódhatott... lenyűgöz, hogy az idővel dacolva több száz éven át, megmaradtak..
A múlt követeiként, lenyomatokat hagyva egy korból.. egy korról.. a régészek és történészek, kutatják titkaikat.. a turisták fényképezik.. de vajon leülünk e néha pár percre melléjük.. vajon egy fotón elámulunk-e , hogy milyen csodálatosak.. tudjuk e percekig szemlélni, akár csakképről és elveszni az apró részletek tengerében.?.. én tudok.. nagyon is.. .. Fel se tudja fognia az emberi psziché, mekkora időt éltek már meg..

Ha belépünk egy templomba elfog minket az áhítat érzése.. valójában talán nem is a vallásos érzület keríti hatalmába az embert, hanem az építészet.. a tökélyre kivitelezett belső terek..
A gótika légies könnyedsége, olyan akár a fák koronái..
Hétvégi túrámon az erdőt járva jutottunk erre a gondolatra Misivel.
Mikor feltekintettük, a fejünk fölött egymásba ölelkező fák koronáira. Akár egy gótikus boltív kiáltottam fel álmélkodva...Mire halk egyett értő mosoly volt a válasz, majd percekig csak csodáltuk a látványt..
Ha bele gondolok tényleg.. a természetből kimeríthetetlen ötleteket vehetett az építészet..

Az áhítat ami engem egy templomba lépve elfog, nem annyira vallási mint sokkal inkább a hely iránti áhíta,t egy megfogatlan miliő lengi át a teret.. Amit a képek a festmények, szobrok mellet.. a kővek adnak.. az égbe nyúló, könnyed vékony oszlopok, az organikusan sudár mégis, merev erős szerkezetek.. Az ablakokon be szülrödő fény.. által életre kellnek.. ámultba ejt, valahányszor belépek egy templomba.. térdeim meginognak.. és térdre borulok magamba.. mindazon erő és áhítat előtt, amit e helyek tudunk adni..
A fénynek , fontos szerepe van, a templom ettől válik élővé misztikussá, a hit oltárává.. számomra csak gyönyörű és csodálatos a mérnöki precizitást a lángelme..
Hosszú perceket töltök az oszlopoknak dőlve, az ablakokat csodálva vagy csak a fény útját követi szemem..
Kezemmel lopva érintve, simítva az oszlopok rideg, hideg köveit, tapintva lekerekített néhol már fényesre simogatott kis pontjait.. érezi érdességüket, a kövön végig folyó hideg párát..
Ámulva csodálni szobrokat, faragványokat.. olthatatlan vágyamat legyőzi ,hogy ne akarjam minden áron kezeimmel is érinteni a mesteri faragványokat.. ne vágyak érezni a szerszám nyomát, a könnyed formákon végig futtatni újaimat..
Szeretek hozzá érni a fapadokhoz, érezni a múltat, a fa megöregedését..
A kezek és az idő által lekoptatott lesimított éleket..Szeretem a termek tompa visszhangját, hívők halk sutyorgást, mit a falak , vissza vernek..
Az áhítat számomra itt kezdődik az építészet csodálatánál..

Felvételinek vége....

A felvételi egész hete egy igen idegileg és lelkileg is meg terhelő hét volt..
A feladatok, legalább is ahogy a saját szakomból és más szakoktól hallottam erősek és tényleg a szakmai felkészültség felmérésére irányultak..
Ettől még volt amikor megláttam a feladatott és úgy éreztem a 4 óra egyszerűen valami hihetelenül kevés.. Ilyenkor igyekeztem ennek az igen kevésnek tűnő idő egységről teljességében megfledkezni. Így küzdve le, a félelmeket és a hátráltató érzéseket... hát volt mikor teljesen sikerült..
Összességében azt, mondhatom kihoztam amit tudtam magamból. Ettől még nem vagyok megelégedve, magammal, mert talán jobb lehetttem volna.. stb.. stb. hason kérsések jártak a fejembe.. de ezek hamar elröpülntek az utolsó nap utolsó percei után..

A szóbelire se úg yemlékszem már vissza mint a szóbeli délutánján. Igaz volt benne kellemetlen rész, ami erősen megkavart.. és még mindig kérdéseket támaszt bennem.. de talán nem kell tudni mindnere a választ..

A felvételi örületett természetesen az alap 4 es fogatunk megünneplete...
4 fogatunk jeltni aazta nég yembert akik alaptanfogyam óta alkalmanként találkoznak.. mindanyian a szakmánkaban dolgozó resturátorok vagyunk.. kikéve Misink, aki egy hibrid,mer tő kovács első sorban és másodsorban csak restaurátor.. de őt így és ilynnem szeretjük :)

Az esélylatolgatások.. számitgatások, élméynbeszámoklok meylik szaknak milyen feladatai voltak természetesen nálunk se maradt el .. majd meglátjuk..
Én mindenesetre szukrkolok mindnekinek...
Meglátjuk mit hoznak meg döntésnek. A felvételizők , nagyon erősek és jól felkészültek voltak..
Aki idén kiesik az erős mezőnyből esett ki.. ami még akár büszkeség is.. igazán jók között megmérettetni és bejutni vagy mégse mert nem lett elég a pontja..
Nem tudom, bejutottam e vagy se.. kiderül.. most várok az eredményre, és teszem a dolgaimat.. tovább..

..pár gondolat..

A felvételim halad..
Egyenlőre, úgy érzem tudom azt hozni amit magamtól elvárok..
Sokat segít a barlang..
Furán hangozhat de így van..
Mert mindaz amit ott megéltem átéltem erőt ad.
Segít letisztítani a gondolataimat..
Mert a barlang mélyén nem gondolkozol, megszűnik az "én" fogalma teljesen..
Csak te vagy és a barlang, a perc tört része alatt hozol meg döntéseket, és minden egyértelműnek tűnik. Nem olyan mint a hegy, hol látod honnan jöttél és hová tartasz..
Mást ad.... A szikla ormán ülni, mikor a szél simogat, a szabadság.. Hegyre ösvényeken felhágni, és vissza tekinteni néha, a megelégedettség, és a céllal a szemed előtt legyőzöd a fáradtságot, ámulva tekintesz a tájra a természetre.. eltöltenek az illatok a fények a táj.. olthatatlanul gondolkozol..

A séták, megnyugtatnak.... a legjobb és legletisztultabb gondolataim, esti sétáimon szoktak születni zene mellett.. ilyenkor életről, világról, magamról... munkáról, vallásról, hú mindenről.. amiről nincs kivel beszélgetni sokszor....

A barlang másként épít.. már így napokkal utána mondom, hogy másként..
Ma megijedtem, idő hiányba kerültem a felvételin.. a félelmem eluralkodott rajtam..
Tudtam ha elkezdek ezen kattogni még tovább tart és elrontom a munkámat..
A barlangra gondoltam, hogy féltem mikor a szakadék peremén egyensúlyoztam és szembe falnak kellet támaszkodnom, ami minden ösztönöm ellenére volt.
Mégis megtettem,mert nem volt más út..

Így ma is nyeltem egyet, és arra gondoltam,hogy nincs idő..
Igyekeztem a tudatomból kiirtani az idő fogalmát, és az "én" -t felfüggeszteni.. valamennyire sikerült..

Mostanában ha kis időm van és hangulatom, a XIV. Dalai Láma sorait olvasom..
Egyre, jobban tisztelem, ez rossz szór rá.. de azt mondhatnám : úgy tanít, és ad, ahogy nagyon emberi és mégse... mert több... a gondolatai egyszerre közeliek,... ismerősek,...
..tisztán egyértelműnek tűnnek.. van mikor, kuszák és kibogozhatatlanok a be nem fogadó elmének... mégis magot vetnek... miből lassan hajtások születnek..
Napok telnek el, mire hangulatokra, történésekre, eseményekre való reakcióimba veszem észre, hogy elindult egy hajtás, másként reagálok.. másként látom.. több türelemmel és békével reagálok.. törekszek a megértésre .... nem megy mindig de hát .... idő.. mondanám ha hinném létezését...


Holnap a legnehezebb napom.. nem csak szakmailag kell teljesítenem, de szóban is..
Kicsit félek,mert nem szeretek emberek előtt ülve beszélni.. emberek között ülve igen..
Butaság de zavar.. vannak bennem félszek, de mégis nyugodt vagyok.. nincs vizsgadrukk, vagy legalábbis nincs erős vizsga drukk bennem, ami a felszínre törne....

Nem tudom mi lesz, sikerül- e vagy se.. de talán nem is ez a fontos, hanem az, hogy végig járjam és megmutassam a tudásomat.. Mert ebből is tanulhatok..

Régebben tövig rágtam volna a körmeimet.. most arra törekszem, hogy mimnél nyugodtabb legyek holnap, mert nehéz festeni ha az elem háborog..
Akkor nem tudod önmagadat megszüntetni, és egy másolat festésénél ez legfontosabb..
"Te" ne legyél benne.. szüljön meg az "én" ne alkosd formáld bele magad..
Csak a tárgy, vagy a motívum legyen és te válj eggyé a motívummal, válj te is 'azzá' a részévé.. akkor a papíron, is le fogod tudni festeni..
Kínai festők titka nem saját találmány..
..nehéz belső gyakorlat, de működik .... és igazán jó érzés így festeni.... Olyan mint a barlang, érzed és teszed.. nem kérdőjelezed meg, mozdulataid helyességét.. vagy bármi mást.. magaddal szemben.. hiszen egy kis időre te megszűnsz "te" lenni... átadod magad.. hogy azzá válj, amivel foglalkozol , úgy mond bele helyezkedj.. Talán ezért is szeretem azt amit csinálok annyira, mert nem esik nehezemre, önmagamat felfüggeszteni.. hátérbe tenni..

....lélek nyomat...

Lélekfám..
Holnaptól harmadik szakasz.. tovább jutottam az utolsó megméretésre..
Nem félek , inkább izgatott, ideges vagyok kicsit..
De nagyon fel vagyok töltve.. a barlang mélyén, valami olyat találtam amit eddig sehol máshol..
Igaza volt Misinek a barlang az első találkozás után átformál..
Hálás vagyok amiért rávett és levitt.. köszönöm..
A tegnap, sok dologban volt egy igazán teljes nap..
Egy remek beszélgetés tette teljessé, lebontottam falaimat.. páncélom átalakult..
Még csak most tanulok nem védekezni a világgal szembe, és jó volt olyan előtt megnyílni aki alig ismer.. és látni ,hogy elfogad.. Mert a közeli barátaim, előtt már nincsenek páncéljaim.. ők minden hibámmal együtt látnak.. Csak Misi más, ő kolléga volt csoporttárs, de mégse voltunk akkora barátok.. nem ismerjük igazán egymást.. de igazán jót tudtunk beszélgetni.. ami nagyon jól esett.. nekem nagyon fontosak a beszélgetések..
Most végre igazán jól vagyok.. Végre élek..

...barlangászat ....

Még az élmény friss ,és még az izmaim most kezdik felfogni minek is tettem ki őket..
Ha a barlangászatra gondolunk, rögtön valami jól képzet , barlangi túrákon jártas fejlápás ember képe ugrik be a tévéből. vagy máshonnan látott képről.. úgy gondoljuk ez ugyan a kivételezettek sportja.. Mert hogy erre születni kell stb..
Nem tudom én már nem látom így... minden képen kell hozzá fogékonyság és nyitottság..
Féltem egy kicsit,mikor belevágtam,mert nem tudtam, mibe vágok.. féltem,hogy nem megy beijedek , vagy inkább a nem fogom fizikálisan bírni.. A fiúk azért nem vittek meredek pályára, se túl hosszú túrára mivel kezdő vagyok..

Mikor meg érkeztünk a barlang bejártához,majd eljutottunk az indulási pontra, félelemeim kezdtek alább hagyni.. valami természetes nyugalom vett erőt rajtam, amint felszín alá érkeztünk..
A Szemelőhegyi barlangban túráztunk ,egy nem turisták, vagy látogatók által látogatható részen..
Itt még feltárások, járat tisztítások zajlanak,nincs kiépítve...
A cseppkövek még fényesek élnek nőnek.. Első fontos szabály volt ,ha lehet minél kevesebbet érjünk a cseppkövekhez,mert ők még nőnek..
A lehetőségekhez képes igyekeztem figyelni erre is..
Mikor elhagytuk kivilágított ösvényt és csak a fejlámpák világítottak, akkor érzetem meg,mi az mi annyira vonzza ide Misit is.. A tökéletes sötétség ,mélyén, csak a fejlámpa az egyetlen ami fényt ad.. Minden érintetlen és több millió év alatt alakult ki..
Olyan csodák és szépségek tárulnak az ember szeme, elé amikről nem is gondolta,hogy a föld gyomra ilyen csodákat is rejt..

Szűk hasadékok,és csúszós utakon jutottunk első állomás pontként a hópehely terembe.. itt a terem szó alatt kicsi üregekre kell gondolni ahol talán állva de néha csak fekve tud az ember igazi csodákat látni.. lenyűgözött a látvány.. ha felnéztem minden hol cseppkövek, domborodtak.. formáik akár a hógolyóké.. játékos összevisszasággal..mintha egy kéz egy halomba dobálta volna őket, hogy formátlan sokaságuk mégis formákat teremtsen a néző csodáló fantáziájában..
Utunk, sok különös helyen , lukon ösvényen vájaton át vezetett..

Utólag bele gondolva, néha nem tudom elképzelni, hogy fértem át, vagy hogy jöttem le egy-egy ponton.. De nagyon élveztem minden pillanatát a mászásnak, a kúszásnak..
Volt mikor elsőre lenéztem az előttem tárulkozó mélységre és úgy éreztem rossz vicc csupán,hogy én oda lemenjek... ilyenkor Misi mögém guggolt és megnyugtatóan vállamra tette a kezét,majd közölte ne féljek menni fog. Mögöttem lesz, segít és elöttem is van a Matyi szóljak és segítenek menni fog..
Meg tudott nyugtatni, és leküzdve félelmeimet, neki indultam.. mikor leértem már nem is tűnt olyan nehéznek.. Pedig mikor combból tartod ki magad és próbálsz nem csúszni csak araszolni le egy majd függőlegesnek tűnő csúszós meredeken ahol semmi fogást nem talál a kezed igazán akkor ez nem tűnik olyan meg nyugtatónak..
De igazán jó érzés..
Mikor beérkeztünk a föld szíve kis terembe.. az gyönyörű volt .. tényleg olyan az kis üreg mint egy lélegző dobogó szerv.. igazából csak befeküdni tudsz és ami látvány eléd tárul a barnásan, színeződő, és fehér ezernyi árnyaltban játszó cseppkövek között.. az lélegzet elállító.. órákig tudtam volna csak figyelni a színek formák játékát, anélkül, hogy egy percig is unalmasnak találtam volna.. csak futattam rajta tekintettemet..Volt bennem inger a megérintésükre, de tudom azt nem szabad.. így csak csodáltam, a megcsillanó apró vízcseppeket.. amint folynak végi és építik aprólékos munkával tovább ezt a csodát..
Igazából , hamar elmúlik a megérintés vágya, mert a látványa annyira eltölt, hogy nem is gondolsz arra, hogy megérintenéd.. talán mert egy földöntúli mesebeli táj.. olyan akár egy varászlat..
Néha tényleg az omladékok és agyagos csúszkálós sziklás sártengerből olyan csodák tárultak a szemem elé, hogy máris minden sajgó pontomat és fáradságomat egy szempillantás alatt feledtem.. és csak tátott szájjal tudtam csodálni..
A legkatartikusabb érzést a konferencia terem adta..
Ennek az lényege ,hogy aki le tud jutni és ki tud onnan jönni, az már elmondhatja ,hogy talán van köze barlangászathoz. Én nem merek ilyet állítani de az biztos ,hogy akkor szerettem bele teljesen..
Egy szűk kis kürtő szerű járatott láttunk meg.. ami cseppkövekből alakult.. talán egy váll szélességűnek ha tűnt.. De első ránézésre nem hittem hogy átférünk rajta..
Ide csak úgy tudsz lejutni ha karjaidat felemeled és lassan ereszkedni kezdesz.. egy idő után lettünk a felszín.. arcodba a cseppköveket látod fejedet nem tudod igazán mozgatni, karjaid próbálnak támaszt a kezek fogást találni vakon.. A lábaid csúsznak csak a az t érzed az üreg szűk, és hajlik, a függőlegesből befelé, tested is követi , ereszkedsz,míg végül egy szűk hasadékszerű dolgot érzel a lábaiddal.. Itt már feletted távol a felszín és még pár hosszú perc múlva leszel csak túl mindezen.. nem gondolkodsz , az agy kikapcsol, csak az érzékek és az izmok dolgoznak.. bízol magadban és ereszkedsz a teljesen ismeretlenbe,kezed csúszik engeded magad,míg bennem csúszol a hasadékba, ott már a társad lámpájának fénye megnyugtat.. még pár mozdulat és lent is vagy.. nem is tűnt olyan nehéznek... gondolod..majd ámulva tekintesz körbe..
Mikor másik társatok si leérkezik, nem tűnik ez olyan nehéz mutatvány, hiszen pár perc leforgása az egész.. A mélyben az idő megszűnik létezni.. az időérzék legapróbb nyoma is kiveszik belőled..
Mikor belegondolsz hogy a vissza út is erre van.. akkor érzed a torkodban az a kellemtelen hökkenést.. majd megnyugszol valamitől.. legalábbis én megnyugodtam.. Misire néztem és tudtam segít majd, és úgy voltam ki fogok jutni hiszen ha lefele ment fölfele is fog..
Matyi ment elsőnek.. a mozgása mint egy vergődő giliszta, mai lesőre vicces, addig amíg nem te következel..
Mert gyakorlatilag csak a hátadon, csak háttal és visszafele felfelé tartott karokkal jutsz ki..
Kezd vakon és kétségbeesetten próbál fogást találni bárhol, lábad sehol nem lel igazán biztos támasz pontot. Míg meg nem érzel egy segítő kezet a cipőd alatt..
Ettől még nem tudod felnyomni magad de jó érzés.. segít.. örökkévalóságnak tűnnek a percek amit az üregeben töltesz, és érzed, hogy kezeid ha fogás találnak és előrébb haladsz pár centit, utána megállsz.. kibomlott a kontyom a hajam fékezett a csúszásban, óvatlan mozdulattal megszorultam.. Nem féltem, át se futott az agyamon a rémület.. igyekeztem rájönni miért nem tudok mozdulni és hogy kéne testemet rávennem izmaimat feszítenem elengednem,hogy pár centit ismét tudjak felfelé haladni..
Majd lapockáim és vállam segítségével ki tudtam magam szabadítani.. Kezem újra egy kis fogást talált.. Majd egy segítő kezet, ami megint pár centin segített.. csak addig a pontig, hogy elérjek egy biztosabb pontot.. Amint megéreztem, hogy kezeim biztos pontot fogtak,minden izmomat erőmet és testem minden porcikáját arra irányítottam, hogy a felszínre küszödjem magam..
Mert fel akartam jönni.. katartikus érzés kiküzdeni magad egy szűk járat száján, mikor meglátod a társad lámpájának a fényét, a felszín rész,és tudod pá rügyes mozdulat és felszínen vagy..
Húzódzkodás kinyomod magad és már fent is vagy.. Bevallom sose hitem volna,hogy valaha is karjaimat arra fogom rávenni hogy tejese erőből próbáljanak elbírni és felhúzni egy szűk járatban..
De sikerült..
Amint kiérsz a pulzusod a szíved, hirtelen kezd rá.. Nagyon nagy érzelmi és adrenalin fröccsöt kapsz... Olyan érzés mintha újjá születnél.. vicc nélkül.. nagyon jó..
Szörnyű volt kívülről végig nézni ahogy Misi küzdte fel magát egyedül.. Tudtam,hogy megcsinálja és tudtam,hogy menni fog,meg,hogy rutinosabb mint én.. De mégis nagyon durva kívülről nézni a felszínen ülve.. De ezt magának kell megküzdenie és dönteni ha úgy érzi segítsünk bármibe is..
Feljött segítség nélkül.. A szeme csillogott és láttam amint őt is elönt ez a hihetetlenül jó érzés. csak ültünk és lihegtünk.. értettük mindannyian.. Egyedül talán Matyi a túravezetőnknek nem volt ez már akkora nagy élmény vagy másként mint nekünk..
Itt szerettem bele a barlangba.. nem tudom miért talán mert nem féltem..nem tudom.. elejétől élveztem a túra minden pontját de itt volt az a pont mikor úgy érzetem mikor jövünk megint, nem nem akarok felszínre menni,maradjunk még..
a felszíni felé tartva, szintén izgalmas és erősen változatos terepviszonyokon át vezet az út..
Rádöbbentem mitől félek, pontosabban nem rajongok érte de meg tudom csinálnia muszáj..
Az mikor egy vékonyka max láb szélességű párkányon kell közlekedni úgy hogy a szembe falanak támaszkodok közbe mert nincs más biztos pontom.. eben nem az zavaró, hogy szembe fal.. hanem az hogy van közte egy igen kellemetlen mélységű szakadék, és a szembe fal erősen távol van.. Teljes testtel dőlnöm és támaszkodnom, kell az egy nyirkos csúszós felületen, míg a lábam alatt is az van, a fejem meg csodásan a szakadékba néz ha tetszik ha nem.. .. hát attól félek,még.. de oda vissza megtettem a távot..
Talán azért félek tőle,mert felszínen egy ilyen kis vékony párkányon a falba kapaszkodnék és rásimulnék, itt viszont a szembe falat kell használnom.. ami ösztön idegen..
Nem nagy képűség de ez volt az egyetlen olyan pont eddig ahol úgy éreztem, hogy ösztönidegen mozdulatokra kell rávennem a testemet,és önmagamat..
Sok olyan mozdulat póz helyzet volt ami testidegen vagy eddigi felszíni túrázós mászós tapasztalataimtól idegen.. volt.. Eleve itt minden sima nyirkos és csúszik, még a látványa is..
Teljességgel más mint a felszín.. Ezek ellenére egy tündérország.. hol csodák vannak hol legyőzöd saját magad, anélkül,hogy ebbe amíg lent a vagy egy percig is bele gondolnál..
Az agy teljesen kikapcsol.. nincsenek gondolataid igazán.. csak mászol kúszol a mozdulatok jönnek, néha megriadsz, majd már túl is vagy rajta.. és tátott szájjal csodálod mind azt mi körülvesz..
Letisztulsz,megtisztulsz.. tényleg semmi se történik benned.. ilyen hihetetlen nyugalmat és békét még sehol nem éltem meg.. Mikor a felszínre értünk úgy éreztem, hogy feltöltődtem,mintha kicseréltek volna.. másztam már meg hegyeket, ültem ki sziklaormokra.. láttam tengerszemeket, sétáltam hegygerincen.. de ez egészen más,mint á felszín.. itt valami olyan béke és nyugalom szál meg.. ami leírhatatlan.. formál, anélkül, hogy észlelnéd..
A hegy is formál az erdő is formál, a mélység másként....
Asszem megtaláltam az érzést amit kerestem a hegyekben is.. csak most a föld gyomrában... Ettől még vágyok a felszínre a hegyek és erdők világába.. alig várom, hogy végre újra az erdő illatát szívhassam tüdőmbe, hogy lihegve caplathassak fel a hegytetőre,majd boldogult mosollyal le.. és jó fáradtan rogyjak le egy túra társam oldalán az első krimóba egy hideg ásványvíz mellé majd egy jól megérdemelt sör mellé.. és beszélgetéssel zárjuk a napot..
ahogy ma is.. olyan jó volt lerogyni egy asztal mellé és igazán jót beszélgetni, szinte mindenről..
a mai nap csodálatos volt.. nagyon feltöltött... pörgök érzem testem fáradt, de telve vagyok élményekkel..