"A természettel eggyé lett halljuk hangjának muzsikáját a mennydörgés morajában, s az éji madár dalában érezzük tudjuk jelenlétét sötétben,fényben a fűben és a kőben.."
Az idő,nagy Ura magához szólított, egy újabb lelket..
Váratlanul, hirtelen ragadta magával...
Elment.. lelke hosszú útra indul..
Idővel megérkezik a feledés forrásához, hogy ismét a nagy körforgás része lehessen..
De hátra hagyott szerettei és barátainak ez sovány vigasz..
Ha meghal egy ismerősünk, barátunk,nem az fáj, hogy elragadta az élet, hanem az, hogy nem látjuk többé.. hiába hisszük, hogy lelke megbékél, és körforgásba lép..
Nem segít.. az űr mit maga mögött, hagy, hogy többé már csak gondolatokban van velünk,nem múlik..
Édesapám, egyik legkedvesebb barátját veszítettük el..
A halála hirtelen és váratlan volt..
Kedveltem, ismertem Őt..
Igazi arany szívű ember volt, azon kevesek közé tartozott aki tényleg barátja volt Apukámnak és a családnak.. Örültem ha láttam ,ha hallottam felőle..
Szíve nyitott volt, a világra.
Lelki és emberi támasza Apámnak, amit köszönök neki..
Igaz, ember volt kinek lelke nemes..
Emléke velünk él gondolatainkban, szívünkben, lelkünkben..
Az elvesztése számomra is lesújtó, de tudom ez volt megírva számára..Ilyenkor rádöbbenek,mennyire rövid az élet...
Mily váratlanul ragadhat bárkit magával a halál...
Nem merek bele gondolni se, hogy Édesapám betegsége egyezik barátjáéval..
Minden nap mit velünk tölt ajándék.. Bármikor eljöhet a nap mikor, már nem kell fel.. többé..
Még a hír friss, a tudat lassan, engedi át a szívnek a gyászt..
A gondolatok, kerülik még... idő ..
Végül majd megbékél a szív a hírrel és megbékél a gyásszal is..
A gyász, az elengedés művészete.
Legyőzni emberi önmagunkat... merni engedni fájni.. és merni hinni.... hogy így kellet lennie...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése