Elgondolkodtam, egy kérdésen, amit barlangi túránk után tett fel egyik túra társunk. Miért is szeretünk barlangba járni?
Igaz, miért is? Ez talán egy extrém hobbi, vagy valami belső titkolt fétis, hogy a föld gyomrába kószálunk szűk hasadékok és sziklák között csúszkálva, kúszva.. meglehet..
Nem tudom de inkább azt mondanám, hogy olyan akár a hegymászás..
Egyfajta belső inditatás hajt a mélybe, jól érzem ott magam... igaz, lépteim bizonytalanok még és a lámpa halovány fényénél meg-megriadok, ha nem látom tisztán hol van fogás, hova tudok lépni, de mégis nagyon élvezem... feltölt... egy egy túra után sajog minden tagom, például a szerdai rövid de velős túránk után napokig éreztem, érzem izmait, ízületeimet...
Ilyenkor tényleg megértem a rám néző kérdő szempárokat, hogy ez tényleg megéri?
A válasz rá igen egyszerű: meg..., nagyon is meg.
Remegő, sajgó tagokkal kihúzni magam egy szűkületből és utána tovább haladni nagyon jó érzés, legyőzöm magam. Nem csak ezért csinálom. Van egy lelki és egy spirituális oldala számomra, ennek a dolognak. A lelki része a folyamatos önmagammal való találkozás, mászás és kúszás közben, a mindig változó terepviszonyokra való reagálásom. Sokat segít, épít és visszajelzéseket ad magamról.
A spirituálisabbik oldala, a belső világomhoz kötődik.
Feltölt, önmagában az a tény, hogy a föld mélyében vagyok és az agyag illatát érzem, ez egy csodálatos érzés. Egy olyan légkör atmoszféra leng ott át, amire nincsenek szavak.
Megnyugszom, formálódom... Minden egyes túra egy újabb találkozás egy másik síkkal...,
amit igazából csak utána érzek magamon. Feltöltve erősödve térek meg a túrákról.
Megbékélve magammal és a világgal...
Az íjászat a másik szokatlanak tűnő hobbim, sportom...Nevezze mindnek annak aminek tetszik.
Szeretek lőni, nem űzöm szerintem elég jól még de nem is ezért csinálom.
Egyrészről, remekül fejleszt, másik részről tölt...
Tanít, azonnal jelzi az íj, a vessző ha nem vagyok ott lelkileg és fejben. Koncentrálni kell a tartásra, a helyes oldásra, arra, hogy ne csak agyból legyek ott. Amint nem válok az íjam részévé a lövésem pontatlanná válik.
Harmóniára kell törekedni, kikapcsolni mindent és eggyé válni vele.
Lelkileg nagyon fel tud tölteni az a pár óra amit ezzel töltök...
Igaz, amint koncentrációm, vagy figyelmem lanyhul csúnyán meg tud ütni az íj...
Fáj is de elfogadom, mert ha belóg a könyök akkor azt megcsapja az ideg, ami csúnya nyomokat hagy és hosszú napokig emlékeztet figyelmetlenségemre...
Szeretem azt az érzést amikor megszűnök, megszűnik az 'én' érzet bennem, csak létezem és teljesen fel tudok oldódni egy tevékenységben, ezáltal részévé válni egy nagyobb egységnek.
Amikor az 'én', az emberi mivoltom csak hordozó, nem meghatározó rész, ilyenkor úgy érzem egyensúlyba kerülök magammal és a világgal. Talán ezért is űzöm ezeket a sportokat, mert kihívások, és egyben olyan feloldást adnak amit másban eddig még nem találtam meg.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése