Lélegzet

Talán csak ennyivel tudnám körül írni mindazt ami történik..
A csendes kedves beszélgetéseket.. a hosszú sétákat.. az össze bújásokat, akár egy könyv fölött..
A békés nyugalmat, mi körül ölel minket...
Valahogy úgy történik minden mint ahogy a patak folyik, csak áramlik és történik maga rendje és természete szerint. Nincsenek benne előre tervezett, sablonos megoldások... elvárások..
Nem érzem az elvárásokat, azt a képet , mivé kéne picit idomulnom magamból..
Mert egyszerűen nem sugározza.. egy dolgot vár el, azt, hogy önmagam legyek.. és ekként fogad el..
Ezzel talán néha a legnehezebb szembesülni is, megélni is ..
Önmagunkért fogad el valaki??? (pedig külső bájam vitatható..)
A hibáinkkal, gyengeségeinkkel, zord önkritikáinkkal, együtt?
Nekem természetes, hogy másokat ekként fogadok el.. az, hogy minden, nyűgjükkel bajukkal szorongásaikkal félszeikkel, rejtet homályba burkolt titkaikkal fogadjam el őket, mert ha megszerettem, hát akkor ezekkel együtt tettem, még akkor is ha nem a felszínen voltak, az egyén részét képezték...
Az hogy engem valaki így , teljesen elfogadjon, meglepett... nehéz feladat,... néha.. leginkább számomra.
Mert nincsenek elvárások, nincsenek megérzések, arra, milyen az ideális... vagy milyen ami jó.. Nem sugározza magából.. annak és akként szeret aki vagyok..
Más férfiak sugároznak magukból, egy képet, észrevétlenül, apró gesztusokkal, megjegyzésekkel tekintetekkel, megfogalmazhatatlan apró dolgokkal.. ahogy a nők is .. egyfajta szerepet húznak egymásra, kezdetben.. mi lassan leomlik az ismerkedés alatt, vagy ha nem, beépül a kapcsolatba....
Eleinte megriasztott, hogy itt ezt nem tapasztalom... még mindig riaszt néha..

Igaz mi évekkel ez előtt ismerkedtünk meg.. az első találkozástól kialakult a kölcsönös szimpátia és bizalom.. azt hiszem mi haverkodtunk elsőnek össze a csoportból.. majd eltelt az év és utána csak ritkán találkoztunk. Évek teltek el úgy, hogy csak ha valami restaurátor hepaj volt akkor és annak ürügyén a többiekkel együtt találkoztunk.. bár igaz mindig örömmel, és jó beszélgetésekkel teli estéket zártunk.. mint barátok..
A most,... hát ez váratlan alakulás és fordulat.. csak történt..
Mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne.. meg is riadtam tőle elsőre és időt kérve vissza hőköltem.. talán megijedtem, vagy csak rettegtem a csalódástól, vagy leginkább magamban nem voltam felkészülve igazán.. de a találkozások és beszélgetések, sodortak minket..
Mindketten erősen magunknak való fura személyiségek vagyunk.. mégis értjük a másik világát.. ami olyan mint a fuldokló tüdőnek a levegő.. mikor, nem kell elmagyarázni.. érti miért tekintesz úgy a kövekre, miért simítod a tárgyakat..miért ámulsz a fémeken..
Értem miért csillan fel a szeme ha szép kovácsolt vas kaput lát.. ha megérzi az égő koksz illatát, ha hallja az üllő hangját.. az izzó vas látványa, miért hevíti..
Elég néznem amikor dolgozik és értem. Nem tudom honnan, de érzem és értem miért teszi..
valahogy egy vele..
A túrák a séták sokat adnak.. feltöltenek..mi tagadás az életnek, most nem a habos végén állok.. de mégis úgy érzem élek.. pörgök forr a vérem..
Újra alkotok, legalábbis rákaptam mellette a fotózásra.. kezembe adta a gépet, hogy fotózóak egy kovácstalálkozón, és ne féljek a géptől.. ezzel megtörte belső félelmeimet.. és elkezdtem.. élvezem.. nagyon.. a találkozókat.. a fotózást.. megbújni, mégis köztük lenni, elkapni törékeny finom pillanatokat.. emberi vonásokat, nagyon emberi emberektől..már-már intim néha.. egy-egy kép.. egy-egy pillanat..
Vagy csak az erdőben barangolni és a fákon ámulni.. a forma gazdaságukon. a színeken a fényeken..
Meg megállni, és csak nézni, majd csak az objektíven át tekinteni rá.. a világ így nagyon más.. törékenynek tűnő pillanatok záródnak be egy-egy képbe.. vagy éppen.. csak egy rajtam átsuhanó gondolat testesül meg. Az írás mostanában elhalkult.. erősebbek belső monológjaim, párbeszédeim.. a képek jobban kifejeznek néha..
Talán nem is baj a hallgatás..., most ez így jó..., ahogy történik, a maga kettősségében. Mert egyik felem vidám és boldog.. a másik gondterhelt és elcsigázott.. de bizakodó....