Másik világ kapujában..

Két világ kapujában.. talán ez lenne a találóbb kezdet..
Fiatalon idősebbek szeretnénk lenni.. idősebbek vesznek körül minket.. a barátaink között a legfiatalabbként próbálunk érettséggel és olvasottsággal kitűnni.. majd elindul az élet..
Múlnak, telnek az évek..
Elmúlt korok szelét idézném néha vissza, lidércesen.. vágyom újra érezni a régi helyek szagát, a régi életérzést.. újra azt érezni fiatal és szabad vagyok..
Mikor mások egyetemek padjait koptatták és éltek a 20-as éveik elejét, én dolgoztam és feleségjelölt voltam..
Nem bánom egy percét se az akkori életemnek.. sőt sokat tanultam belőle...csak most nem vágyok erre újra... sok volt és elég egy időre bőven..


Csak néha elkap az érzés, hogy jó lenne kicsit visszatérni.. újra érezni a régi kocsmák nehéz füstjét.. újra ülni a barátok között, újra a zenéről, vallásról filozófiákról, költészetről, művészetről, és világ megváltó gondolatokról vitázni.. mint egykoron, tűztől égő szívvel hatalmas hittel.. és elszántsággal.. vívtuk az elmék csatáit.. és a cigaretták füstjében kavargó formákból, a szecessziótól az impresszionizmuson át, eljutottunk a legfrissebb pletykákig..majd éles váltással máris hitvitába csöppentünk.. csak úgy buborékolt belőlünk a közlés vágy, fiatalok voltunk és hittünk, hogy sose öregszünk meg, rajtunk nem fog a munka mókuskereke, az élet vasfoga..
Mi örökön-örökké ilyenek maradunk..

Még mindig feketébe járok.. talán lidérces árnyként, képviselek egy elmúlt időt...
Szeretek csipkébe, bársonyba bújni, hóbortos napjaimon, szoknyához, bakancsot húzni, és kislányos külső mögé rejteni, megélt asszonyságomat..
Miért?
mert jó.. mert jó vissza merülni, jó kicsit felhőtlenül örülni..
Újra idézni, régmúltat, lidércként suhanni az utcán, magadba nevetni magadon.. de mégis .. vissza ad, egy életérzést.. a kortalanságot azt, hogy talán el se múlt mindez teljesen..csak szunnyad csak alszik mély álmában... legbelül tudom jól, már soha nem lesz az, mi egykoron volt.. nem is vágyok rá, igazán.. csak jó érzés, még megfogni megkötni az időt.. lázadni külsővel megjelenéssel.. igaz már csak diszkréten és konszolidáltan.. de mégis.. mégis csak ott van.... még.....
Elmúltak az évek a világ megváltozott.. a régi helyek bezártak, a régi barátok kik, akkor 4,5,6 évvel idősebbként éltek mellettünk, már meglett férfiakká, és nőké váltak. Életük lehiggadt, lecsendesedett.
Eltűntek azok a bulik, azok a helyek .. más idők járnak, más zenék szólnak..
Már nem találom helyem köztük.. de még nem vágyom, a teljesen civil felnőtt világba se..
Pontosítok, nem vágyom csak abban élni, kizárólagosan.. az életem túl nagy részét éltem koravén fiatalként, és fiatal felnőttként.. amit nem bánok.. de nem vágyok még csak erre..

Vannak napok mikor a gondok és problémák elöl elfutnék..mikor úgy érzem megfolyt minden, hogy levegőt kapjak, eltűnnék napokra egy erdő mélyére ... mert úgy érezem megfulladok.. de nem teszem... nem megyek..
Miért?
Mert attól nem oldódna meg.. csak rosszabb lenne, vissza térni is..
Volt mikor,megtettem.. úgy éreztem az erdőt sértem, a sziklát bántom, hogy tiszteletlenül, terhektől és gondoktól menekülve léptem szentélyükbe.. mintha bemocskoltam volna.. valamit...
Az erdő, a fák nem az a hely ahova a civilizációban megélt, problémáimat bevinném, ahova elbújnék előlük..
Hanem az a hely ahol feltöltődők, és akár egy napi séta erejéig is ha csak úgy alakul a része leszek..
Megállok csodálni egy elhaladó cserebogarat.. bevallom irigylem, nehéz kis letét és sorsát..

Hiányzik a régi szakközepes élet a társasság a pörgés... az élet szaga..
Néha elgondolkodok, hogy nappalira kéne inkább felvételiznem, egyetemen.. talán ezzel csempészve vissza elmúlt idők porát, érzéseit... vagy csak meghosszabbítani, általa a boldog diák éveket....

De nem .. nem tudnám elképzelni az életemet, naponta csak egyetemen és úgy, hogy jó ha hétvégente tudnék dolgozni, vagy valami egyetemista diák munkásként.. aki aztán nyáron az egész évben spórolt pénzéből utazik.. Varázslatos világ, kívülről.. de nem ..
...nem tudnék így élni.. inkább lemondok a fesztiválokról, ha éppen úgy van munkám, hogy nem tudok szabadulni.. vagy a nyáron, vagy évközben másra tartogatom a szabadság napjaimat..

Hiányzik ha nem tudok dolgozni, szeretem szakmámat.. szeretem a műhely átható illatát, hangulatát. A reggeli fáradt kávézást.. gipsz illatát.. mindent..
Igaz néha az ember a pokolba kívánja az egészet és utálja és arra vágyik bárcsak, még fiatal maradhatna, egy kicsit.... bár csak, még élhetne .. lopni az élettől még időt.. egy kis életre.. hol nincsenek határidők, számlák, nincs hóvége.. nincs kuporgatás, számolgatás miből lesz kaja az utolsó napokban, a fizu előtt még stb.. stb..
Nem gondolni a munkára, arra miből lesz majd jövőm, hol tartok majd.... Arra, hogy egyetem, diploma, munka párhuzamosan.. magánélet stb.. néha belegondolni is riasztó..
Valami arany középút felé törekszem.. levelezős rendszerű de, mégis félig nappali egyetem és munka mellette.. ezt tűztem ki célul...
Szerencsés vagyok mert szeretem a szakmáimat..
Nagyon szeretek bennük dolgozni..
Feleslegesnek, és haszontalannak, dologtalannak érzem magam ha nem dolgozok.... igaz, szabad vagyok... időm mint a tenger.. mégis nyomaszt ez az érzés... maga a tudat..
Ilyenkor felmerül, bennem a gondolat.. felnőttem.. vége a fiatalságnak, vége a gyermekkor árnyainak.. a felhőtlen, "majd valami lesz", tinédzser kornak...

A hegyek az utak hívnak vágyok is menni, járni saját utamat.. de már szívemben érzem, más ez a szabadság...
Már mástól, másra dobban a szívem..

A szabadság nem abban áll, hogy mehetek ha kedvem tartja .. Nem abban áll, hogy nem tartozom sehova, nem tartozom elszámolni az időmmel.. hanem valahol ott kezdődik, mikor a munkád a hobbid és a szerelmed is egyben néha, és a tanulás mellett tudsz időt szentelni az éltre.. a szórakozásra.. Mikor van, ki vár.. tudod , hogy van egy kar mi átölel, mikor megjössz..
Mikor egyedül rovod az utcákat, az utakat de gondolataidban ott van, az kihez szíved húz.. érzed mégse vagy egyedül..

Az is a talán szabadság.. mikor a gondjaiddal bajlódsz, de nem terheled a másikra feltétlenül.. bár jó megosztani, azzal ki félszavakból is, megérti őket.. azzal ki ért..
Majd kézen fog és elrángat az első épülethez, az első műemléki kőhöz.. mert tudja jól, mihelyt megérinted, fel fogsz oldódni a belső feszültségek alól.... feleded gondjaidat és élni kezdesz újra...

Vagy csak megölel, és a világ megszűnik... csak attól hogy a karjaiba zárt... meg tud a lényével nyugtatni... vagy csak az időt zökkenti ki, pár pillanatra...?... de nem is ez a lényeg benne..

Szeretem azt mikor mást hallgatok mesél arról ami őt, mozgatja.. ...ezáltal is betekintését engedve saját világába... Szeretem hallgatni Misit, ha a kovácsolt vasakról mesél.. és hirtelen feledni kezdem minden ügyes bajos gondomat, mert egy másik világ kapuja tárul ki előttem.. őt ez élteti.. talán legfőbb szerelme az izzó fém.. akkor él igazán, mikor erről mesélhet.. Van mikor hosszú perceket töltünk egy épület előtt, én a habarcsok, homlokzat kövekről, ő a vasakról mesél... az ilyen beszélgetésekben saját világunkból adunk, egy cseppnyit megosztva a másikkal, gondolatainkat világunkat...
Ilyenkor, nem érzem a nyomasztó érzést, hogy két világ közé szorultam.. hogy örök vándor vagyok ki nem találja a helyét a világban..

Az is fogok maradni, egy örök vándor lélek, ki csodákra és mások világára kíváncsi.., megőrizve a legőszintébb gyermeki énemet.. Nem akarok végérvényesen felnőni.... talán sohase teljesen, mert akkor elveszítenék magamból valami fontosat..