Kovács találkozó...

Vése... Kovács találkozó...
gyerek korom óta csodálom a kézműveseket..., minden kézműves kézi munkát.
A kézműves találkozókon és vásárokon, nem tudnék különbséget tenni a csipkeverő asszony fürge gyors mozdulatai, vagy a mézeskalács sütő cirkalmas mintái között. Se a papír merítő, tapasztalt mozdulatai, és a kosár fonók egyszerűnek tűnő de annál nehezebb munkája között.
De a kovácsok mind közül azok ki mindig lenyűgöztek.
Talán azért is mert, egy varázslat egy mágia amit ők művelnek.
A fémet, mi oly ridegnek, keménynek és alakíthatatlannak tűnik, játszi könnyedséggel formálják.
Csengő, messziről daloló üllőn formálják az izzó vasat, akár egy különös dallamot játszanának ritmusra, miközben az izzó fém formálódik alakul.
Tátott szájjal álltam a legegyszerűbb patkók elkészítésénél..., hosszan figyeltem a gyors és ügyes mozdulatokat.
Most, Kedvesemnek hála, volt módom megismeri ennek a csodálatos szakmának egy szeletét.
Rabul ejtett...
A napot a kovács tüzek mellett töltöttük. Nem azért maradtam, a fa oszlopoknak támaszkodva, kezemben fényképezőgéppel, mert Kedves mellettem állt és miatta... hanem mert , nem tudtam mást tenni. Csak figyeltem miként alakul át egy fémdarab, mi először csak egy rúd, majd egy rozsává, kapává vagy kocsiszerelékké formálódik. Pillantok, gyors és gyakorlott fogásokkal alakítják az izzó fémet.
Alig győztem a fényképezőgép mögül kitekinteni, és csak ámulni.. próbáltam volna megörökíteni, meg fogni a megfoghatatlan pillanatokat, hogy ne csak magamba vigyem haza az élményt, de nem lehet, ezt nem lehet..., az izzó vas látványát, a tüzek melegét, az üllők hangját...
A koksz szagát, a mindent átható időtlenséget, azt az igazán megfoghatatlan érzést ami hatalmába kerít, mikor látod, az őszhajú mester embert dolgozni, ahogy görnyedő háttal, fiatalos lendülettel üti a vasat. Az arca felderül, kivirágzik, észre sem veszi ha kezén sérülést ejtett, mert máshol jár belül..., a tűzben izzó vas fölött elmerengő, tekintetet... Férfi nem néz így szerelmére, ahogy ők tekintenek az izzó fémre...
A finom kis szólások, megjegyzések, mosolyt fakasztó beszólogatások..., amelyek néha női füleknek már piromkodtatók, de élettől és jókedvtől duzzadó történetek, megjegyzések..., az a mindent átható tisztelet, egymás és a munka iránt- mindeközben.
Egy olyan nyelvet beszélnek, mit kívül álló nem ért... Értik egymás mozdulatait... értik egymás legfinomabb jelzéseit.
Mikor a kovács és a ráverő segéd, együtt dolgoznak, összhangban, ritmust ütve, amit csak ők hallanak látnak éreznek igazán... zenél az üllő, hajlik a vas... kerekedik formálódik a fém... minden mozdulattal, minden ütéssel egyre közelebb kerülve ahhoz a formához,mit megálmodtak neki, meghazudtolva a fizikát és képzeletet.
Az öreg mesterek tekintetét, ahogy egymásra és a munkákra tekintenek, a gyermeki pajkos viccelődéseket, egymással...
A pillanatok, mikor egy mester odajön és csak pár mondatában, több információt és szakmai tapasztalatot sűrít, mint amit könyvekben megfogalmazható lenne, ahogy fortélyokat, fogásokat leshet el az avatott szem..., csak csendesen figyelni kell...
Mert a mesterek megmutatják, szakmájuk csínját-binját. Gyermeki csodálattal kuporogtam meg, egy egy ponton, hogy minél többet lássak és figyeljem ezt a világot.
Néha a legegyszerűbbnek tűnő tárgy elkészítése is, mekkora munkával, és szakmai hozzáértéssel készül...

Köztük megragadt az idő, igazi férfiak és mester emberek, kik tisztelik egymást...
Büszkék a kézi munka adata örömre és végtelenül szerények...

Igaz emberi történetek. Az arcok a mozdulatok..
Egy nagy szerető és egymást tisztelő család, ahol mindenkinek megvan a maga helye.
Figyeltem hogy a mesterek oda-oda jöttek Kedveshez, bájos férfias sztorikat, vagy csak családi történeteket mesélve, néha pajkos megjegyzések, néha féltő atyai szavakkal...
Érezhető köztük a mester mesterként van kezelve,
...a tisztelet...
Engem elfogadtak, nem tudom minek köszönhetem ezt a megtiszteltetést.. minek köszönhetem, hogy asztalukhoz fogadtak, kedves szavakkal és nagy szeretetükkel körbe vontak...
Olyanok voltak akár egy nagy család , hirtelen Misi oldalán állva sok féltő nagypapát és pajkos ifjonti kacérsággal megáldott férfit láttam, kik nagy szeretettel és tisztelttel tekintenek Misire. Neki gratuláltak, hozzám nekem annyira nem..., de ez afféle kovács humor...
Örök ifjak maradnak, a kor nem fog rajtuk..
Testüket a munka edzette, meggörnyed hátuk, érdes kezük, kortól és munkától barázdált arcuk, mégis ifjú fiatalos szívet takar... Csillog a szemük ha izzó vasat látnak, a szívük az üllő és kalapácsok ritmusára dobban.. a humoruk és történeteik felejthetetlenek, mindaz a hangulat mi körbe lengi őket- a kortalan időt zárták volna maguk közé, hosszú hallgató csendes percek, mikor egymásra tekintve is értik egymást. Igazi férfiak, kik büszkék munkájukra, hajlott görnyed hátukra, munkától edzett testükre és lelkükre, olyanok akár az anyag amivel dolgoznak..., ridegnek keménynek tűnnek és azok is ha kell, erősek, stabilak, hajlíthatatlanok... Mégis ha tűz éri őket hevülnek, lágyulnak, kedvesekké és hihetetlenül galamb lékűekké válnak. Ezt az arcukat azoknak tartogatják kiket szívükbe zárnak... Nagyon jó érzés köztük ülni, megbújni Kedves karoló karjában, és csak hallgatni őket..., figyelni miként beszélnek, miként tekintenek egymásra. Néha a tekinteteikbe többet zárnak mint a szavaikba. Életek és élet történeteket rejtenek...
Remélem lesz aki tovább viszi a mesterséget, tovább meséli történeteiket, és mindez a csodálatos világ nem hullik romjaiba, és nem vesződik a feledés homályába...
Nagyon boldoggá tettek, hogy elfogadtak és nézhettem naphosszat munkájukat. Alig várom, a következő találkozót, már-már gyermeki örömmel számolgatom a napok múlását.
Nekem ez nagy öröm..., mikor én jártam szakközépbe ugyan így csodáltam és tiszteltem a mestereimet, és nagy kitüntetésnek éreztem ha együtt kávézhattam velük, ha hallgathattam történeteiket, ha figyelhettem, trükkös ügyes mozdulataikat..., talán ezért érzem közelinek ezt a világot magamhoz...



Fotók: Darma

Életképek:....